Befejezetlen írásaim (Flora, A Malonyai kastély falainak rejtelmei, Szánj meg hát, sötétség!, Toori Ame, Rómaó és Júlia, Egy sötét szív titka)

Úgy döntöttem, összeszedem a befejezetlen, de valamilyen szempontból "megmutathatós" írásaimat. Nem gyakran mutogatom őket, hiszen nem ez a kedvenc elfoglaltságom, de néha rávetemedek. Ha megengeditek, mindegyik előtt szólok majd pár szót. Előre szólok, mindegyik befejezetlen, és egyik sem megtörtént esetet dolgoz fel, tehát a játékba nem került be, vagy máshogyan történt. Jó olvasást!
Kezdjük mondjuk ezzel:

Toori Ame

A cím annyit tesz: Hulló eső. A főszerepben Hizumi Mizushiro, E/1. Előfordul még benne Ayumu Narumi, és Kiyotaka Narumi. Tömören Hizumi reménytelenségét és félelmeit foglalja össze Ayumuval kapcsolatban, akit mindenkinél jobban szeret, de (a manga szerint) az a sorsa, hogy a fiú, akit a legjobban szeret, megölje, hogy a gyilkossága segítsen neki abban, hogy fegyvert tudjon majd fogni Kiyotakára. A zene, ami ihlette: Toori Ame
------------------------------------
A fejemre illesztettem fekete sapkámat, s ahogy elemeltem kezem arcom elől, láthatóvá váltak sárga, elszántsággal teli sárga íriszeim. Néhány kékes tincs árnyékot vetett arcomra.
- Tudod, mi a dolgod, ugye..?
A hangja épp oylan volt, mint mindig. Mély, zümmögő, és ironikus. Gyűlöltem, egész lényét. Azt, ahogyan ült az íróasztala fölött, és hideg szavai egyetlen arcvonás nélkül hagyták el ajkait.
- Igen. - feleltem, majd a kezembe emeltem a poggyászomat.
Hátragurult a székével, és felém fordult. Fehér inget viselt, fekete öltönynadrággal. Világosbarna haja hátrafogva egy copfban, hogy ne zavarja a munkában (bár pár még így is szürke szemeibe lógott).
Kortyolt egyet a poharából, amiben színtiszta vörösbor csillogott.
- Akkor indulj.
Pár pillanatig csak bámultam. Bámultam hideg, élettelen szemeit, de jégen kívül mást nem láttam bennük.
Bólintottam egy aprót, és megigazítva a sapkám sildjét, sarkon fordultam, és becsuktam magam után az ajtót.

- Szóval ez az a hííres ház. - végigfuttattam a tekintetem az unalmas, barna falakon, az egyhangú, egyforma erkélyeken, és az automatikusan nyíló elektromos ajtón. Utat adtam egy mosolynak, s vele együtt egy elégedett szusszantásnak. Magabiztos léptekkel ballagtam be a kétszárnyú üvegajtón. A portás sem állított meg - nyilvánvalóan Kiyotaka idetelefonált, hogy jövök. Felvágtattam a lépcsőn, végig a 3. emelet folyosóján, ami egészen a főútig nyílt látványt nyújtott. Itt fent már a zaj is tompábbnak tűnik. Kotorásztam kicsit a zsebeimben, mire megtaláltam a kulcsot, amit még Kiyotaka adott. A zárba illesztettem, az pedig halk kattanással megadta magát. Bent furcsán feszengő csönd és viszonylagos rend fogadott. Világos szoba, könyveltem el magamban, majd az asztalon lévő váza íriszre néztem. Egy rövid pásztázás után megállapodtam egy üres szobánál, ahova ledobtam a poggyászom, közvetlen az ágyra.
- Kezdődik..Ayumu..

Magányos, rekedt hangok keveredtek az őszi széllel, és a falevelekkel együtt az vitte tovább Tokyo-ba és Tokyo-n túl. Ki tudja. talán egy kislánynak, aki elesettnek érzi magát, ez ad majd erőt. Mindig is szerettem a szájharmonikámat. Szerettem a hangját. Azt, hogy egyedül, más hangszerek segítsége nélkül is erős. Szerettem, ahogy vidám, és szomorú is tud lenni. Mindig olyan akartam lenni, mint ez az apró hangszer. Erős. És valahol olyan is voltam. Magányos, és szomorú, de kifelé vidám.
Gyenge szél fújt aznap, amikor találkoztam Veled. Gyenge, de határozott, őszi szél.

Emlékszel, Ayumu? Azt kérdezted tőlem, tudom-e már, mit fogok énekelni Ördögként.
Emlékszel...?

- Hizumi, csipkedd magad! Nem késhetsz el az első iskolanapodon!
- Váháháárj meg, Ayumuuuu! - nagy igyekezetemben átestem a küszöbön.
Hallottam reménytelen sóhajod, én pedig lelkiekben felkészültem a talajjal való meetingre, mikor egy kéz megragadta hátulról a galléromat, és állásba rántott. A Te kezed volt.
- Te szerencsétlen.
Az a kéz, amely által Életem vagy Halálom lelem.
- Nézz a lábad elé! Hányszor elmondtam, hogy küszöb?
- Gomenne..Mindig elfelejtem... - elpirultam. Engem is meglepett, de tényleg.
Végignéztél rajtam. Ugyanolyan rezzenéstelen arccal, ahogy Ő. De valahogy Te máshogyan. A Te arcodról sugárzott az Élet, a tenni akarás, a szenvedély.
Hagytad beállni közénk a csendet, én pedig nem szakítottam meg azt.
- Na, gyerünk! - karon ragadtál, és már botladoztam is utánad.

Annyi mindent megtanítottál nekem. Olyan dolgokat, amiket már réges-régen tudtam, de Te tetted teljessé a számomra. Nem tudtam, mi az a Magány, amíg nem találkoztam Veled. Nem tudtam, mi az a Szerelem, amíg nem láttalak megcsókolni Őt. Nem tudtam, mi az a Harag, és azt sem tudtam, mit jelent a sötétség, amíg nem szembesültem a ténnyel; elveszítelek. A barátom voltál. A társam, a bátyám, az öcsém, az apám, a fiam. Miért így történt minden? Miért nem ismerhettelek már korábban? Miért kell az ellenségeddé lennem? Ha Én vagyok a sötétség, miért Te vagy a fény? Miért nem vagy Te is velem, a sötétben?
Nem akarom..Nem akarok szembesülni a sorsommal..Te tovább élsz majd. Ezért Nekem miért kell meghalnom?

- Vigyázz!!
Késő. A frizbi olyan sebességgel talált fejbe, hogy ledöntött a lábamról, és elterültem a magas fűben. A hátamon feküdtem, egyre csak az égszínkék eget fürkészve. Vajon van-e ott fent hely a számomra? Vajon..Halálom után találkozok-e még Veled..? Szellő rezegtette a magas füvet.
- Hizumi! - szaladtál oda hozzám, s én már csak arra eszméltem, hogy barna tincseid az orromat csiklandozzák. - Hizumi, jól vagy?
Csak némi csönd után szólaltam meg.
- Ja, csak elbambultam. Ne haragudj, Ayu-chan. Semmi baj, tényleg!
- Biztos? - és a karod nyújtottad.
Bólintottam.
- Hai. Dai jou bu. - megfogtam a karod, és a segítségeddel húztam talpra magam.
Halvány mosolyod nem tudtad elrejteni. És pedig ezt látva magamra öltöttem legnagyobb, legvidámabb mosolyom. Pedig belül ordítottam a zokogástól.
Ezek azok az emlékek, amiért gyűlöltem Veled lenni. Pedig a közelséged olyan megnyugtató biztonságot adott, amit kevés ember tudhatott magáénak.
Nyár volt. Gyönyörű, tündöklő, forró nyár.

De a nyárból hamar tél kerekedett, és az idő egyre csak kergetett. Egyre többet sírtam, minél közelebb éreztem magam Hozzád, mert tudtam, hogy az a boldogság, amit Tőled kaphatnék meg, sosem lesz az enyém. Mert különbözünk. Mert nekem egy másik utat kell járnom, ami nem a Tiéd. És a sorsom az, hogy általam eljuss Kiyotakához. Semmi más. Nincs más szerepem az életedben, mint az, hogy ha Kiyotaka elérkezettnek látja az időt, engem megölve Vele is végezz. Ennél kegyetlenebb a sors nem is lehetne. Legalábbis mindig ez járt a fejemben.
- Ayumu..?
Kortyoltál a teáscsészédből, és egy enyhe hümmentésed adtad tudtomra, hogy rám figyelsz. Félve kulcsoltam össze a kezeim kiürült tányérom felett. Nem mertem rád nézni.
- Maradj Velem.. - ebben a két szóban benne volt minden, amit a tudtodra akartam adni.
Ez a fiú..olyan boldoggá tett engem, mint senki más azelőtt. Leereszkedett a csend kettőnk közé, és pedig behunytam a szemeim, elrejtve ezzel Előled a könnyeimet. A teáscsésze koppant az asztalon.
Nem feleltél. Én sem feleltem. De ez a gyászos hallgatás..mindent megértetett velem.  
------------------------------------------------------

Szánj meg hát, sötétség!

Ez a történet Kevin meg nem történt esküvőjét dolgozza fel, melyet nem Lily-vel köt meg. Ez természetesen egyaránt Lily és Kevin boldogtalanságához is vezet. Ez egy befejezett történet, de hogy boldog-e a vége, majd ti megmondjátok! A dal, ami ihlette: Anna Karenina (musical) - Szállodai lakosztály Velencében [Vronszkij] <--- 7. 50-től.
--------------------------------------------------

Ahogy sejtette, a média rögtön ráharapott a hírre. A TV közvetítette az esküvőt, ő pedig ott ült a televízió előtt, az öreg, kényelmetlen kanapén, és nem tehetett mást, minthogy melankólikusan csillogó szemekkel bámulta a képernyőt. Olykor egyszer-egyszer beleszipogott a papírzsebkendőjébe, de már nem zokogott, már nem üvöltött a fájdalomtól. Egyszerűen...azt hitte, elfogytak már a könnyei, mikor utoljára látta a fiút, de rá kellett jönnie, hogy tévedett. Akárhányszor eszébe jutott, elpityeredett.
Összekuporodva, a térdeit ölelve ült a kanapé legközepén, kezében papírzsebkendő, haja kibontva terült szét a vállain, és mellette a kanapén.
A televízió élőben közvetítette Kevin Gwide esküvőjét aznap délután. Igazán szép szertartás volt, igazán mesébe illő, fehér galambokkal, repkedő rizssel, virágszirmokkal, harangszóval, suhogó virágcsokrokkal, suttogó szavakkal, lágy zenével, latin prédikációval, ujjongó vendégekkel; és Lilynek egyre csak az járt az eszében, hogy ő sosem kért volna hasonlót a fiútól, egyáltalán, sosem kérte volna, hogy Isten előtt a lelküket, az életüket összekössék; neki elég volt pusztán, hogy a fiú mellett lehet, és a tudat, hogy kölcsönösen egymást vigyázzák, most mégis, azt kívánta, bárcsak ő lehetne most mellette a díszes oltár előtt. A fájó gondolat újabb könnycseppet szült, amit gyorsan le is törölt, hogy minél hamarabb feledni tudja.
--------------------------
--------------------------
Kevin behúzta maga mögött az ajtót. A hálóruhája hosszú, fehér tógára emlékeztetett, hosszú ujja alkarjáig nyújtóztak, mellkasa kivágott, magas peremű nyakkal ékeskedett.
Marietta pedig feszülten ült az ágyon, az ő hálóruhája még lengébb volt, mint a fiúé.
Mindketten tudták, minek kell most, az esküvő utáni első éjszakán megtörténnie, és éppen ezért volt ilyen gyászos csend köztük. Ahogy Kevin közelebb ballagott az ágyhoz, Marietta összehúzta magát. Nem félt, csupán ideges volt. Szőke, rövid haja most kiengedve, a válláig sem ért. Az alig 17 éves lány zavarban volt, de Kevin abszolút nem adott okot erre, sőt. Ahogy az ágyhoz ért, nem tett mást, mint egyszerűen leült a szélére.
- Nem kell félned tőlem. Nem foglak bántani.
Marietta erre számított a legkevésbé. Meglepettségében elhallgatott. Kevin nem adta fel. Ha jobban belegondolt, sosem beszélgetett még a lánnyal. És ez a tény furcsa gondolatot ébresztett fel benne. Talán Billy hibája az egész, de mégis...meg akarta ismerni ezt a lányt, ha már a média férj és feleségként tartja számon őket. Tudni akarta, ki áll az oldalán.
- Szereted a költészetet? - fordult a lány felé a fiú, mire az megszeppent, és zavarában inkább a földet kezte el fürkészni.
- A...A zsoltárokat ismerem...
- Akkor mondj egy titkot
Marietta megszeppent, mintha a fiú vádolni akarná.
- Nincsenek titkaim - vágta rá élesen
- Ugyan, mindenkinek vannak titkai! Mondd, mi az, amire vágysz?
Marietta csak nagyon lassan, óvatosan nyitotta beszédre a száját. Nagyon vigyázott minden egyes kiejtett szóra.
- Sok...erős fiúgyermekkel megáldani
Kevin felsóhajtott, s óvatosan a lány vállára csúsztatta a kezét, finoman meggyűrve azt, éreztetni akarta vele, hogy nyugodtan lazíthat.
- Félreértesz. Mi az, amire csak úgy, magadnak vágysz?
Marietta továbbra is a földre tapasztotta a tekintetét.
- Nekem...nincs más vágyam, mint hogy jó asszonyod legyek...
Kevin föladta. Megpróbálta, amit lehetett, de rá kellett jönnie, hogy ebben a lányban sosem fogja megtalálni azt, amit keres. Átfordult az ágy másik felére, és bebújt a takaró alá.
--------------------------
A gondolattól Lily azonban hetekig nem tudott szabadulni. Minden sarkon összetalálkozott a ténnyel, hogy egyetlen szerelme mást vett el feleségül. Újságcikkek, pletykák, beszélgetésfoszlányok emlékezették újra és újra.
Tudta, érezte, hogy így lesz, hiszen a tündérmesét, amit maguk teremtettek, a valóság kegyetlenül, könyörület nélkül zúzta apró darabokra. Mint az üveggömb, amit földhöz vágtak, de nem csupán szilánkokra, üvegporrá tört. Minden egyes szemcse a szívét csiszatolta, sebezte fel újra és újra, mindig újabb sebből kezdett el vérezni, és sosem tudott igazán begyógyulni.
Bár Kevinnel igaziból sosem szakítottak, azt az estét sosem feleti el, mikor ott álltak, éjjel, a szökőkút előtt. A Hold fénye olyan erősen ragyogott, a víz ezüstté változott, a hideg, nedves fű cirógatta őket, s Lily mégis érezte, hogy az a csók...az utolsó, amit Tőle kapott...az búcsúcsók volt. Lily sírt, Kevin pedig egy szót sem szólt. Ahogy a fiú hozzáért az arcához...

Lily szemei kipattantak. Olyan hirtelen zuhant vissza a gondolataiból a valós világba, hogy hirtelen azt sem tudta, hol van. Megrázta a fejét, így verve ki fejéből a gondolatot. Tétován járt a keze a konzervek fölött. Egy nagyot sóhajtott.
Már 2 éve volt, és mégis...mégsem tudta a fiút kiverni a fejéből.
-------------------------
Az öreg utcalámpa ugyanolyan lassan villogott, mint akkor. Semmit sem változott, az évek ellenére. Ugyan megkopott, a lámpaoszlop is meghajlott már, Lily mégis látta, hogy ez a lámpaoszlop ugyanaz, mint amit évekkel ezelőtt, utoljára használt. Látta magát a fiúra nevetni. Mintha az emlékkép csak mellette álldogált volna, olyan valós volt az egész.
Ott állt, az öreg lámpa előtt, egy nejlonszatyorral a kezei közt, melyet maga előtt fogott össze, haja egy csattal összefogva a tarkóján. A hosszú, barna tincsek rakoncátlanul itt-ott utat találtak a szabadulásra, frufruja hűen takarta magas homlokát, őzbarna szemei élénken csillogtak, amíg a közlekedési lámpát figyelte. Hosszú, fehér, fodros szoknyája a bokái fölé nyújtóztak, s egy hozzá illő, pólóujjú blúzt viselt hozzá. Az évek rajta is meglátszottak. A kislány, aki akkor volt, nyomtalanul eltűnt. Legalábbis, aki ismerte őt iskoláskorában, első ránézésre ezt mondaná. Belül ugyanaz a bohókás, édes kislány maradt, akit a fiúk egyetlen bókja pirulásra késztetett. S mégis, nyúlánk, vékony alakja, elnyúlt, telt arca, ép, egészséges keze egy érett, erős nőre utalt.
Valamin nagyon merengett, hosszú percek, vagy évek óta, ki tudja; de már annyira agyonrágta a gondolatot, hogy hirtelen el is felejtette, mi volt az. Az eltelt 3 évben gyakran történt vele hasonló,  és végül mindig maga szidásán kapta magát. Inkább elterelte a gondolatait, hogy ne lyukadjon ki ismét abba az üres, hideg semmibe, amibe oly sokszor, mióta nem látta Őt. Nem sok időnek kellett eltelnie hozzá, hogy rájöjjön, éppen Ő okozza azt a fájó, hideg gödröt a szívében, az emléjében és a lelkében, melyet ugyan az idő segített betemetni egy kicsit, de annyira mégsem, hogy feledni tudja.
A zebrán, amelyre épp átkelésért várt, gyorsan, szinte suhanva haladt el egy fényes, fekete limuzin, tisztára mosott ablakai csak úgy verték vissza a napsugarakat. Még a kerekek hangjai is olyan elegánsan, olyan magasztosan suhogtak, mintha maga Isten készítette volna azt a modellt. Lily szemei meglepettségében tágra nyíltak, arcára pír szökött, ahogyan érzékelése lelassult, elméje kizárta a fölösleges, utcai zajokat, s szinte hallotta, ahogy szíve nagyot dönget. Az érzékei számára lelassult limuzin hátsó ülésén ott ült. Hollófekete tincsekkel keretezett, szinte már rikító, zöld szemek, vállait súroló 2 hosszú oldaltincs, mindig friss ébredésre hasonlító kócos tincsek, már majdnem lányos gyönyörrel bíró, puha, rózsaszín ajkak; mindez fehér ingbe bújtatva, leöntve éjfekete, irigylésre méltó öltönnyel, maga mellett a finom, fehér bőrű lány. Ez kétségtelenül Ő. Tudta, érezte, mert az űr a szívében újra sajogni kezdett. A zöld szempár éppen csak egy futó pillanatra méltatta, mielőtt a felismerés a fiú szemeit is elöntötte meglepettséggel. Egy hosszú pillanatra a 2 szempár ismét egymásé lett, és Lily azt kívánta (annak ellenére, hogy érezte, a gödör a lelkében újra feszíti), bárcsak ez a pillanat örökké tarthatna.
De a pillanat varázsa hamar elillant, ahogy a fekete autó, benne egy másodpercnyi boldogság eltűnt az utca végén. A limuzin menetszele meglibbentette Lily szoknyáját és a haját. Megszűnt a belső csöndje, újra élesen visszatértek az utca zajai, s meglepetéséből az öreg kis jelzőlámpa váltása rántotta vissza. Lily mégsem mozdult, a tömeg hullámzása ellenére sem. Csak állt egyhelyben, míg az öreg kis jelzőlámpa tétlenségét meg nem elégelve ismét pirosra váltott.
-----------------------------------------------------------

Rómeó és Júlia

Ezt természetesen nem kell magyarázni. A cím egyértelműen a szerelmesek tragédiájára mutat. LilyKev eltiltásának története, benne Billy, Lily, Kevin, Arnold bácsi. Befejezetlen
----------------------------------------------

- Nézze, uram a kis szarkát!
Lily felkapta a fejét, ahogy az őr elkezdte lehúzni a gyűrűt az ujjáról, amit még Kevin adott neki Valentin-napkor.
- Nem igaz! - sikított Lily - Kevin adta nekem!
Elkapta a kezét az őr szorításából és visszaillesztette a gyűrűt az ujjára, majd félénken magához szorította a kézfejét.
Billy idegesen nagybátyjához fordult.
- Bácsikám, tényleg szükséges mindez?
- Még kérded, fiam? - a bácsi hideg tekintete megfagyasztott minden szót a báttyban.
- Vigyétek a lányt Mr. Gwide elé!
Lily, Kevin és Billy egyszerre kapták fel a fejüket. Mindannyian jól tudták, kiről van szó és ez mit jelent. De az őrök már cselekedtek is és a lány rémült kiáltása bejárta a nagytermet.
- Ne, ne, eresszenek el! Kevin!
- Lily! - a fiú kilépett felé, hogy a lány kinyújtott keze felé kaphasson
- Kevin! - bácsikája tiltó hangja megállította a mozdulatot és a szándékot egyszerre.
- Igenis...
Billy nem akart hinni sem a fülének, sem a szemének. Lily kiáltozásai teljesen elhaltak.
A következő pillanatban a bácsi nagy, lapátszerű keze csattant az ifjabbik fivér arcán. Annak haja arcába omlott, arcán -a vörös folton kívül- ott ült a tiszta düh minden apró szála.
- Soha többé nem találkozhatsz azzal a lánnyal! Megértetted?
A fiú hallgatott.
- Megértetted? - tette fel a kérdést újra a bácsi, a hangsúlyokkal szinte kiszugerálva a választ a fiúból.
- Igenis...
A férfi megelégedett a válasszal és tekintélyes, mélyen döngő léptekkel eltűnt dolgozószobája ajtaja mögött.
Billy megrökönyödve bámult a semmibe.
Kevin meg csak állt, feje félrecsuklottan úgy, ahogy a bácsi kezének lendülete adta, míg tiszta, szinte fényes könnycseppek nem hulltak a kövezetre és az térdre nem kényszerítette.
- Jaj, Kev... - Billy odalépett mellé és átkarolta a vállait - Semmi baj, na...
Pontosan tudta, hogy már baj van. De nem tudott mást mondani a fiúnak. Az pedig, elfogadva a támogatást, megmarkolta bátyja felkarján a ruhát és úgy bújt bele mellkasának ölelésébe. Könnyeinek nem volt hangja, Billy mégis értette mindegyik kétségbeesett kiáltását, dühös ordítását és vad zokogását.

- Hova viszel?
- Te csak ne aggódj! Majd meglátod!
Billy megigazította a köpenyhez tartozó kapucnit Kev fején, majd kikukkantott és körbenézett az utcán.
- Jól van. Mehetünk! - kézen fogta és már húzta is tovább
Kev utána botlott.
- Uwaah, áruld már el legalább, hogy miért kellett felvennem ezt a régi vackot?
- Nem egyértelmű? Hogy ne ismerjenek fel!
Billy nagyon úgy tűnt, hogy ideges az utca embereit nézve.
Végigszáguldtak a városon, az utakon, egészen a belváros szívében terpeszkedő parkig. Billy nem habozott. Kinyitotta a kaput és betessékelte a fiút. Az értetlenkedve nézett rá, de ahogy kérdésre nyíltak ajkai, a fiú tovább tolta. Hamar elérték a park közepén vizet köpködő szökőkutat.
Előtte egy köpenybe bújtatott sötét alak álldogált, kapucnia gondosan az arcába volt húzva és az éjszaka sem segített fényt deríteni az alak kilétére.
- Bocsánat a késésért! - sietett közelebb Billy, Kevin csuklóját nem eresztve - Időbe telt, mire rávettem, hogy eljöjjön.
Az alak láthatóan meglepődőtt, értetlenkedve méricskélte a fiút és a másik kapucnis figurát.
- Ebből elegem van! - fakadt ki Kevin, indulatosan lehúzva magáról a kapucnit, láthatóvá téve hollófekete tincseit és indulatoktól fűtött zöld szemeit. - A semmiért raboltál ki az ágyamból?!
A fiú egyértelműen bátyjára volt dühös, aki csak összenézett az alakkal. Biccentett neki egyet, mire az hátrarolta fejéről a kapucnit, kiszabadítva ezzel hosszú, könnyen szálló, barna tincseit, mindig mosolygó, mindig pírral szegélyzett arcát és a hatalmas, szinte igéző varázserővel bíró barna szemeket.
Kevin megrökönyödött a meglepettségtől.
- Lily...!
A lány szemei könnybe lábadtak a meghatottságtól, hogy újra láthatja szerelmét. Billy elégedetten mosolygott a háttérben. Ha már nem tudott semmit sem tenni eltiltásuk ellen, legalább ennyivel megsegítette a párt.
- Megyek őrködni! - kacsintott játékosan a párosra.
Mindhárman tudták, hogy legutoljára itt keresné őket a Gwide-villa őrsége, főleg éjjel, de egyikük sem szólt közbe.
Ahogy a bátty beleveszett a sötétségbe, Lily Kevin mellkasának billent és jó szorosan átkarolta azt. Kitört belőle a zokogás.
Utálta ezt az egész helyzetet, hogy nem láthatja, hogy nem beszélhet vele, hogy nem szeretheti...De most itt van előtte! És érzi, és látja és szeretheti!
Kevin még mindig megdöbbenve bámult a semmibe, bátyja után. Billy tudta! Ez az ember, akit állandóan lehülyéz és letagadja mások előtt, hogy ő a bátyja, megjegyzéseivel számtalanszor bizonyította már, hogy nem szereti, jót tett vele. Elhozta, hogy találkozhasson a szerelmével, akitől egy felsőbb hatalom elszakította. Olyan mértékű hálát érzett hirtelen, amilyet még sosem. Arca is eltorzult egészen a hirtelen jött érzelmek miatt.
Kevin jó szorosan átölelte a lányt, úgy, ahogy eddig sosem, még Valentin-napkor sem. Annyira örült, hogy láthatja és most kit érdekelt az, hogy ellentmondott, pontosabban ellenttett a bácsikájának. Annyira...örült...
A víz meg csak csobogott a szökőkút medencéjébe, még akkor is, mikor a fiú lehajolt, hogy lágyan megcsókolja a lányt, két kézbe fogva az arcát. A holdfény játékosan megvilágította a Lily arcán csordogáló könnypatakokat. Annyira nyomorult ez az egész helyzet, miért kellett idáig fajulnia?
-------------------------------------------------------

Flora

Ez a történet Yuri buktatása után keletkezett. Kevin teljesen maga alatt volt, és Lily a maga módszereivel próbálja meg visszahozni a kezdődő depresszióból, amíg a fiú nagyapja keresztbe nem tesz neki. (Lily egyébként rettenetesen tart a nagypapától, amióta elvette tőle a családját, kémet csinált belőle és Kevin ellen fordította). E/1
--------------------------------------

- Kevin?
Már majdnem 2 hete, hogy Yuri egy szó nélkül hagyta itt a villát, és te még mindig nem mozdulsz ki az ágyadból. Szobád sötét, és ahogy a fényből rád nyitok, árnyékom végignyúlik a hófehér, hosszúszőrű szőnyegen. Éppen csak felvillannak UV-zöld szemeid, és bár próbálod elhitetni velem, hogy nem bánt semmi, tudom, hogy egy részed, - az, amelyik Yurihoz közel állt - kegyetlenül meg lett gyilkolva. És ez...nekem valahol fáj, de mégis, valahol megértem. Ezért melletted állok, és ha kell, húsz perceknént nyitok rád, hogy tudjam, minden rendben.
Csendben nézlek - csendben nézel. Nem szólsz - nem szólok. Csendesen biccentek egyet, aztán rád csukom az ajtót. Fáj a szíved egy lány miatt, aki nem én vagyok.

Lefelé sietek a lépcsőn, nem vagy sehol. Már majdnem egy hónapja, hogy nem jártad be a villát, csak a szobádat. És én csak nézem. Nézem, hiszen mást nem tudok tenni. Volt, hogy ingerültem, volt, hogy elkeseredve adtad tudtomra: jobb, ha most békén hagylak. Én ilyenkor ezt tudomásul vettem, és nem zargattalak. De szerintem - és javíts ki, ha tévedek- neked is jól esett az, hogy melletted álltam, még így is, hogy a szívem szakadt bele a Te érzelmeidbe. Mi így szerettük egymást. Te éreztél, én befogadtam azt. Én éreztem, te tudtad, de nem vettél tudomást róla. Aki ilyenkor azt mondta, hogy egyoldalú a kapcsolatunk, azt mindig helyretettem, mert tudtam, hogy ez vagy Te. Te így szeretsz - és ez sosem lesz máshogyan.
- Lady - biccentett nekem oda egy szobalány, aztán felszaladt a lépcsőn a mosott lepedőkkel és huzatokkal.
Visszabiccentettem neki, aztán kisétáltam a nagy, félkör alakú erkélyre. Kiléptem a hideg, tavaszi levegőre. a színek még közel nem voltak annyira élénkek, és a fák még csak zöldellni kezdtek az éledező rügyektől, de a rigók már énekeltek. Egy nagy, nehéz sóhajjal feltámaszkodtam a korlátra, onnan figyeltem a virágoskertet. Mindig arra bátorítom magam, hogy nem adhatom fel. Én vagyok a támaszod, és ha nem is honorálod, ez a dolgom. Melletted kell lennem. Nem hivatalból, nem azért, mert gyűrűt viselek, hanem mert tényleg szeretlek.
Vaskos, hideg kéz telepedett a vállaimra. Tudtam, éreztem, hogy nem Te vagy, a szorításából csak úgy sütött az erő és a gonoszság. Felkaptam a fejem. Titkon reménykedtem benne, hogy te leszel az, így elkerülhettem volna ezt a történetet.
- Hideg van, kisasszony. Mit keres idekint?
- É-én csak...
Végigtáncolt a hátamon a libabőr. Igen, határozottan féltem Tőle. Termetes alak volt, de a pocakot nem engedte meg magának. Azt soha. Igazi kosárlabdázó métereket ért el, öltöny feszült rajta, ahogy mindig, cilinderjét elegánsan maga előtt tartotta, és végig engem figyelt csokornyakkendője mögül. Ő volt a Te nagyapád.
- Csalóka még ez a tavasz, könnyen megfázhat.
- Tudok vigyázni magamra.
Hiába tűnt úgy, felveszek akármilyen kesztyűt, én tudtam a legjobban, hogy az erő melyikünk kezében fut össze. De nem akartam Neked csalódást okozni.
Az úr kivárta a szünetet, csak aztán fordult sarkon, köpenye repült vele. Csak egy pillantást vetett vissza, és néhány szót intézett nekem.
- Jöjjön velem!
Nem tagadhatom, hogy megrémített a jéghideg szempár, de ha akartam volna sem szökhettem volna - 2 talpnyalója finoman mögém került.
A vészharang nagyot kondult.

Az irodája pont úgy nézett ki, mint 10 évvel ezelőtt. Ugyanolyan steril, és bizarr módon visszhangzó, ürességtől kongó, fehér szoba, melyet édes dohányillat járt be.  Az asztala mögött ült, és szivart szívott. Mögöttem az ajtó becsukásra került, de a két embere még mindig nem akart rólam leszállni. Úgy őriztek, mint a saját életüket. Egyedül álltam szemben Vele, ismét. A gyomrom összeugrott, a szívem gyorsan kalapált, akárcsak akkor. Istenem, hogy féltem! Hogy félek!
A füst komótosan, lassan szállt fel a plafonnak. Látva idegességemet, nyájas vigyorra kanyarodtak az ajkai.
- Csak nem az emlékek...?
Azt éreztem, megfojt ez a feszültség. Nem félek, nem félek! Egyre csak ismételgettem, nem félek! Nem válaszoltam.
Lehamuzta a szivarát, aztán felállt a székéből, és lassú, döngő léptekkel indult meg felém.
- Mi a baj?
- Nem félek! - üvöltöttem az arcába.
Magam sem hittem el, hogy képes voltam így felemelni a saját hangomat.  Láthatóan megleptem ezzel, elkapta az államat, én nagyot nyögve kényszerültem közelebb lépni, mielőtt még leborulok a saját lábaimról, hajam hosszú esésben, lágyan szállva követte a lendületet. Hosszan álltam a tekintetét, dühösen, elkeseredetten próbáltam azzal elriasztani, de hát nem meglepő, hogy nem sikerült. Elvégre Nálad sem működött sosem, és ő a Te nagyapád.
- Mit akar tőlem? - kérdeztem
Nem válaszolt, sokáig, csak aztán engedett el, újra a szivarjáért nyúlt, szívott belőle egyett, és kifújta a füstöt, nekem címezve. Felköhögtem.
- Azt akarom, hogy dolgozz nekem megint.
Szemeim lassanként, megdöbbenve nyíltak tágra, az egész lényem megrázta valami hideg, ami után földbe gyökerezett a lábam, és nem mertem megszólalni sem.
- Ne... - nyitottam a számat -...nem dolgozhatok megint magának, az kizárt, nem!
Magabiztosan fontam össze a karjaim és fordítottam félre a fejem
- Igazán? És miért nem?
Azt hittem, felrobbanok.
- Azért, mert Kevin jegyese vagyok! Nem tűnhetek el egyik napról a másikra az életéből, az még Neki is gyanús lenne! Különben is, azonnal felismerne! - vettem két kézbe a hajam, és idegesen simogattam.
Egyszerűen...nem tűnhetek csak úgy el.
- Ó, igen...? - ismét az a hideg vigyor ült az ajkain, amitől a szőr állt a hátamon -...és mi van, ha Lily-t azonnali hatállyal elküldöm Európába?
Nagyot dobbant a szívem.
- Azt nem teheti meg! Nem, azt nem lehet!
- Jaj, dehogynem tehetem meg...
Csettintett egyet, mire a két talpnyalójából az egyik lefogta a két kezemet, és szorosan a mellkasára szorított. Semmire nem maradt időm, meglepődni sem.
- Ne, hagyjanak békén! Hagyjanak!
El akartam tolni magamtól a lakájt, de nem hagyta, annál szorosabban ölelt magához, a végén már levegőt sem kaptam rendesen. A másik lakáj durván belemarkolt a hajamba, amitől felsikkantottam. Könnyek szöktek a szemembe, de nem a fájdalomtól, a tudattól. Nem értettem, miért nem ereszt, hiszen egyikük sem mozdult. Ó, Istenem, kellett nekem kíváncsiskodnom! A lakáj egy kést húzott elő, és egyetlen egy, határozott mozdulattal belevágott a hajamba. Hosszú, nagy tömegű hajam szálakra esve szét terült ki alattam a földön. Nem akartam elhinni. Hiába néztem, könnyekkel telt szemekkel, nem tudtam felfogni a tudatot. Az engem fogva tartó lakáj ekkor elengedett, én pedig leroskadtam a földre. Nem akarom elhinni! Nem érdekel a hajam, vegyék el tőlem, de nem kényszeríthetnek rá újra erre az életre!
- A mai naptól kezdve a neved Flora!
- Nem!
- Kapsz igazolványokat, hivatalos papírokat, és még ma kapsz egy szobát a szobalányok szárnyában.
- Nem! - felzokogtam.
Tényleg ennyin múlna az egész? Elég egy nálam hatalmasabb erő, hogy összetörjön, és a mélybe taszítson?

Sipogva ültem be a tükör elé, és csak bámultam a tükörképemet. Hosszan, szünet nélkül bámultunk egymás szemébe - én az övébe, és ő az enyémbe.
- Szóval Flora...
Lenyeltem a könnyeimet, és halk koppanás után felvettem az ollót az asztalról, és helyesre vágtam rövidre kényszerített tincseimet.
- Tulajdonképpen...nem is olyan rossz - bólogattam, aztán ismét belenéztem a tükörbe.
---------------------------------------------------------

Egy sötét szív titka
Avagy egyszerűbben A Tod-story. Életének nagyobb, fontosabb mozzanatait kiemelve. A történet Emily (húga) kómája alatt játszódik, aki egy baleset következtében esett kómába (áthajtott rajta egy lovaskocsi), és eközben Tod vigyázott rá, Leo mindkettejük bátyja, a családfő. E/1
------------------------------------------------

Apa mindig azt mondta, túl sok a jó ember a világban. Sosem értettem, mire gondol, és akárhányszor kérdeztem, sosem magyarázta el, hanem inkább arra hajtott engem, hogy olyan dolgokat tudjak már egész kicsiként, amiket más gyerek jó esetben sosem tanult volna meg. Nem vettem észre, hogy a sötétség legbelseje felé taszít, hogy nem enged a világomba fényt, hogy nem hagy gyerekeket barátkozni velem. Talán ha akkor kicsiként többet gondolkoztam volna édesapám dolgain, máshogy alakult volna.

Széthúztam a függönyt, fénnyel elárasztva hugicám szobáját, aki mit sem sejtett ottlétemről. Az ő ágyát is beborította a napfény, és a váza virágot is, amit minden héten cserélek vagy én vagy a bátyám, ha esetleg itthon van.
5 hónapja fekszik ugyanígy, mozdulatlanul. Csak a be-bepárásodó oxigénmaszk és a gépek gyászos csipogása tudatta velem, hogy Emily életben van. Először, az első hónapokban tényleg elég rosszul viseltem ezt a látványt, ezt a tudatot, az egészet, de mára ez már olyan természetes, minthogy állok, és lélegzem. Felsóhajtottam, és inkább az ágy szélére ülve megfogtam a kezét, és beszéltem hozzá, ahogy szoktam.
Ilyenkor mindent megbeszéltünk. Elmesélem neki apa dolgait, hogy milyen feladatok várnak rám, hogy mi van Leo-val. Azt is elmesélem neki, milyen idő van odakint, vagy hogy melyik osztálytársai látogatták meg. És tudom, hogy hall valahol. Feszülten figyel, csak képtelen válaszolni.
És mindig elmondom neki azt a mesét, amit annyira szeret, a szőke királylányról, a sárkányról, meg a bátor, délceg királyfiról, aki az életét kockáztatva szembeszáll a sárkánnyal és fölényes győzelmet aratva kiszabadítja a hercegkisasszonyt a magas torony fogságából, hogy a palotájában aztán feleségül vegye és boldogan éljenek örökkön örökké.
Akárhányszor meséltem neki ezt a mesét, mindig sírt a végén. És mikor megkérdeztem, miért, mindig azt felelte, hogy azért, mert az ő királyfija is így fog eljönni érte. És ezen mindig csak kuncogtam. Megsimogattam napsugársárga tincseit, csókot nyomtam a homlokára, betakartam, és hagytam aludni.
Most is, mint mindig csak az hiányzott, hogy sírjon a történet végén. Így aztán megsimogattam napsugársárga tincseit, csókot nyomtam a homlokára, betakartam, és hagytam aludni...
Remélve, hogy egyszer felébred..

A pofon csattant az arcomon, egyik végén én, összeszorított fogakkal, hajam által árnyékolt, narancs szemeimmel, és a pofon másik végén Leo, szikrázó, méregzöld szemekkel, melyekből most hiányzott az a jól ismert gyengéd gondoskodás, az apai szeretet, helyén keménység, és megtörhetetlen komolyság honolt.
- Hol voltál, Tod?!
Nem feleltem. Ökle összeszorult zöld pólóm nyakánál, és hevesen a falnak nyomott, amit csak egy nyögéssel díjaztam.
- Megmondtam, hogy vigyázz Emilyre!! Kérdeztelek, Tod!!
- Innivalóért mentem! - vágtam vissza, amire újabb pofon volt a válasz.
- Akkor miért nem vitted magaddal?!
- Azt mondta, szeretné nézni a hörcsögöket a kirakatban!
Újabb, egy harmadik pofont kaptam.
- Látod, mi lett az ára?!
- De..én nem tudtam...!
- Kényelmes ezzel menteni magad, ugye? Hogy "nem tudtad"..Mégis, ha mellette maradtál volna végig, most nem feküdne odabent!!
------------------------------------------------------

A Malonyai-kastély falainak rejtelmei

És végül egy történet, ami rólam szól és semmi köze nincs a szerepjátékhoz. E/1-ben magamat alakítom, mint Andrássy Sára, az Andrássy-család utolsó, élő sarja, aki egy álom keretében visszatér a 20. század elejére, a halásztelki Malonyai családhoz. Befejezetlen, de ezt szeretném egyszer folytatni. Egyébként Halásztelken tényleg van egy Malonyai kastély.
----------------------------------

- Hol vagyok?
Hiába néztem körbe, a táj egyáltalán nem volt ismerős. Az esőfüggöny sem könnyítette meg a dolgomat. Fáztam. Kimondhatatlanul. Mielőtt feladtam a futást, elcsúsztam egy pocsolyában és csupa sár lettem. Asszem, mindjárt elcsöppenek. Hideg és vizes ruháim hozzátapadtak egyre inkább hűlő bőrömhöz. Hajamból folyt a víz.
- Fázom..
Nyögtem magam elé, a leheletem is meglátszott.
Ráadásul fogalmam sem volt, hol vagyok, hogy kerültem ide, merre induljak. Rázott a hideg. Lehet, hogy holnapra be is lázasodok.
Hiányzott a szobám melege, az órám kibírhatatlan kattogása, édesanyám, az öcsém, aki mindig a nyakamon lóg.
- Most...merre induljak?
Rémülten pislogtam körbe, de egy darab utcalámpát sem láttam, hogy legalább azt megtudhassam, mi van a közelben.
Tompa dübörgés hangját véltem felfedezni távolról, ami egyre közelebb ért.
- Mi a..?
Hegyezni kezdtem a fülem. Ez csak egy őszi zápor, ilyenkor kizárt dolog, hogy az ég is dörögjön.
Sötét alak tűnt fel a horizonton, és a dübörgés is egyre közelebbről hallatszott. Most már biztos, hogy ezt hallottam.
Hunyorognom kellett, hogy kivehessem, mi az, de a sötétben nem láttam semmit, de tényleg semmit.
Nem áll meg...Nem fog megállni!
Ahogy a felismerés belém csapott, sikkantva félreugrottam, mire felnyerített egy ló, legalábbis ahhoz hasonlított. Felbuktam, bele egy pocsolya kellős közepébe. Bravó. Ez mind semmi. A kerekek által felcsapott vizet is mind én kaptam meg. De a valami tovább hajtott.
- Elnézést kérni Luxus?!- üvöltöttem a valami után, holott azt sem tudtam, hogy kiféle-miféle, vagy egyáltalán mi az, és nem is reméltem, hogy kapok választ, de a sötét árny megállt.
Kíváncsi szemekkel figyeltem a sötét alakokat, akik kiszálltak. Azt is láttam, ahogyan pár szót vált egymással a két kiszálló alak, majd megindultak felém. Valahol mélyen megrémültem, de egyre növekvő kíváncsiságom nem hagyott mozdulni. Egyre közelebb és közelebb értek, míg végül megálltak előttem. Arcomba mosott hajamtól alig láttam, de félretűrni nem akartam, mert tiszta sár volt a kezem.
Egy elegánsan tartott kéz  süllyedt a magasságomba, én pedig mérhetetlen meglepettséget éreztem abban a pillanatban. Finom, vajszínű selyemkesztyűk. Végigvezettem a szemem a kézfejtől a karon át az arcáig. Gyönyörű, igényesen festett porcelánarc, hatalmas szemek, művészi kontyba fogott, szép esésű, barna haj, egy fekete esernyő. De mielőtt ámulatomból magamhoz tértem, már kérdezett is.
- Nem esett bajod?
Nagy, barna szemeim a hölgy mélykék szempárját vizslatták.
- Izé..N-nem..köszönöm.
Vétek lett volna összepiszkolni a kesztyűjét, és pontosan látta, hogy piszkos a kezem, mégis, bátorítóan intett az ujjaival.
- Látom, nem vagy idevalósi. Talán Tökölről jössz?
- Nem. - ráztam meg a fejem határozottan, és végre rávettem magam, hogy a kezében megkapaszkodva feltornázzam magam állásba.
A férfi, aki a hölgy mögött állt, szintén esernyővel, öltönyt viselt. Valószínűleg feketét, de akár kék is lehetett, az éjszaka jól leplez minden színt. Az ő arcát nem láttam, de sudár alaknak látszott.
A hölgy csak most tudott végigmérni.
- Ernő, nadrág van rajta! - sikkantott a hölgy.
Kíváncsian mértem végig magam. Na és aztán?
A férfi összesúgott a nővel.
Én pedig ott álltam, csontig átfagyva, vizesen az esőben, egyes egyedül. Hirtelen a semmiből hatalmasat tüsszentettem. Ezzel felráztam a susogó párt, és mikor elnézést kértem, a hölgy még egy zsebkendőt is adott. Igazi, vászonzsebkendőt, kék szegéllyel és egy monogrammal. M.J.
- Júlia, most már igazán mennünk kell, várnak minket odabent!
A férfi, akit Ernőként emlegetett a hölgy (akit ezek szerint Júliának hívnak), megfogta kedvese karját és összefűzte vele sajátját.
- Csak még egy percet! Hol laksz, gyermekem?
- Nem tudom. - a válasz tök spontán jött.
Természetesen tudtam, hogy hol lakok, csak lövésem sem volt, merre induljak el, hogy célt is érjek.
- A szüleid hol vannak?
- Otthon, gondolom.
- És te miért nem vagy otthon?
Elgondolkoztam. Tényleg. Miért nem vagyok otthon? De ha erre a kérdésre is "nem tudom"-mal felelek, hülyének fognak nézni.
- Eltévedtem.
- Most már igazán mennünk kell, édesem! - rángatta meg a hölgy karját a férfi.
- Na de Ernő, nem hagyhatjuk csak úgy itt ilyen ítéletidőben!
A férfi tekintete köztem és a nő között váltakozott. Már nem is éreztem, hogy fázom. Az egész bőrömön hideg bizsergés futott végig. Mindenhol. Az úr felsóhajtott, majd levetette öltönyfelsőjét, és a hátamra terítette. Meglepődtem a gesztustól, de nem tudtam mit mondani. Meg kéne köszönni.
- Gyere, gyermekem, a mai éjjelt nálunk töltöd! - Júlia karjai átfonták vállaimat. - Hű, de átfagytál!
- Nagyon köszönöm. De tényleg! Csak egy teára maradok. - nem akartam udvariatlan lenni és visszaélni a vendégszeretetükkel.
- Csacsiság! Kapsz száraz ruhát, elkészítjük neked a vendégszobát, és velünk fogsz vacsorázni!
De lelkes asszony, gondoltam.
- Na de kedvesem, akkor melyik szoba lesz Biankáé?
- Amiatt csak ne aggódj!
A nő finoman megtolt előre, az esőben. De legalább már nem áztam, hála az ernyőknek, de abban a pillanatban mindent megadtam volna a kedvenc, zöld csíkos pulóveremért.
Egészen addig az árnyig gyalogoltunk, ami elől félreugrottam a pocsolyába.
Egy lovashintó volt az, két gyönyörű, pej lóval legelöl. Aztán mikor betoltak egy hatalmas, fekete fémkapun, rá kellett jönnöm, hogy a hintó nem azért állt meg, mert én rákiáltottam, hanem mert ez a drága házaspár itt lakott.
Csak néhány olajlámpa adott fényt, nem láttam jól a házat, de azt még az éjszaka fényeiben is tökéletesen láttam, hogy hatalmas.
- Maguk itt élnek? - hitetlenkedtem. - Ez nem valami trükk?
- Micsoda szemtelenség!- háborodott fel a férfi.
- Ernő, kérlek! - Júlia elcsitította. - Látszik, hogy nem vagy idevalósi. Talán bolgár vagy?
- Bo-bocsánatot kérek, nem úgy értettem...! - elszégyelltem magam, de a kérdésre valahogy nem számítottam. - Nem! Magyar vagyok!
Látszólag a nő elgondolkozott, de mire bármi is történhetett volna, a ház ajtaja kinyílt, ahol egy zakóba meg fekete öltönynadrágba bújtatott inas jó estét kívánt. Láttam azt az egyenesen rémült pillantást, amit engem meglátva eresztett meg. Valami gyenge, zavart mosolyfélét küldtem felé.
A benti látvány elképesztett. Fehér márványpadló, hófehérre meszet falak, gyertyalámpákkal, hosszú, tágas lépcsővel, amit bíborvörös szőnyeg borított végestelen végig. A szám is nyitva maradt.
- Róza megmutatja a szobádat. Öltözz át, és 20 perc múlva a vacsorán újra látjuk egymást! - intett a hölgy, és kedvesével elvonult balra.
- Ho-ho-ho-hogyan?! Róza?
----------------------------------------

Hát, ők lennének azok. Kérlek, ha tehetitek, írjátok meg a véleményeteket kommentben! :) Remélem, nem raboltam el tőletek túl sok időt!

Saca